MUTÁCIÓS CIKKEK 4

A Long Feathered rózsásfejű törpepapagáj

Mítoszok a rózsásfejű törpepapagáj körül

Írta: Dirk Van den Abeele



Az elmúlt évtizedekben jó néhány dolog történt a rózsásfejű törpepapagájok világában. Ezek talán a leginkább tenyésztett madarak Belgiumban és Hollandiában; oly mértékben, hogy e két ország előfutárrá vált a tenyésztés és fejlesztés területén. Büszkén állíthatom, hogy a BVA (Belgian Lovebird Society) fontos szerepet játszott e státusz elérésében. Kezdetben információt gyűjtöttünk a rózsásfejűekről világszerte. Ezek az adatok mindenki számára elérhetőek voltak.

Fontos volt számunkra, hogy a tenyésztők pontos információkhoz jussanak. Ezért a BVA forrásainak nagy részét a MUTAVI (MUTAtion and adVIce) Alapítvány támogatására fordítottuk. A Mutavi kutatásokat folytat a tollszerkezet és a genetika területén. A BVA-nak sikerült összehoznia a számtalan holland és belga nemzeti egyesületet, és elérni, hogy a különböző színváltozatok egységes nevet kapjanak. Még az egyesületek bírói is képzésen vettek részt. Külföldi tudósokkal együttműködve dolgozunk egy jegyzéken is, ami nemzetközi elnevezéseket tartalmaz. Helyi szinten diafilmeket kaptak a klubok. Így végül is, ami a két országot illeti uniformizáltuk a bírálatokat és az elnevezéseket.

Röviden: pontos és naprakész információval szolgálunk a genetikáról és a toll szerkezetéről. Ez hobbink jövője. Mindenkinek be kell látnia ennek ésszerűségét. Legfőbb ideje, hogy a múlt századi „törzsi háborúknak” véget vessünk. Az egyes tenyésztők pontosan tisztában vannak törekvésünkkel, így a BVA múlt évi kiállításán több mint 1500 rózsásfejű törpepapagájt csodálhattunk meg.

A mítoszok

Mindenekelőtt arról a szépségről, amit a szemlélő lát. Ami minket aggaszt, az a tudományos alapot nélkülöző, tudatlanságra és a szóbeszédre épülő tündérmesék terjedése. Nemrég olvastam egy cikket, melyben valaki azt állította, hogy a Long Feathered roseicollis a standard madár és vagy egy másik rózsásfejű törpepapagáj faj vagy a rózsásfejű törpepapagáj alfajának keresztezésével lett kitenyésztve. Ez persze tökéletesen nonszensz:

1. A roseicollis és egy másik faj hibridjei öszvérek.

2. Az Agapornis roseicollis catumbella nevű alfaj kisebb, mint a szóban forgó faj, és narancsos színű a csőre. Az álarc valóban intenzívebb színű. De a Long Feathered roseicollis-nak a szóban forgó fajénál halványabb csőre van és nagyobb testű is, tehát mindenképp nagyobb, mint az alfaj. Csak a mélyvörös maszk egyezik. Ezt ott a kicsivel több melanin jelenléte és a vörös psittacin nagyobb koncentrációja okozza. Könnyű belátni, hogy a vörös psittacint (mely ez esetben az álarcban található) a papagájok könnyen előállítják, hogy e nemzetségnél maradjunk egyszerűen rá kell nézni az álarcos törpepapagájok vöröses elszíneződésére a mellkason vagy a fischeri törpepapagájok piros nyakára.

Jó néhány éve tenyésztek rózsásfejű törpepapagájokat és tanúja voltam a Long Feathered roseicollis felemelkedésének. Én is meglehetősen szkeptikus voltam. Azonban ahelyett, hogy meséket terjesztettem volna, ahogyan tették mások (mert hallották valakitől, aki azt hitte, látott valamit), elhatároztam, hogy magam járok utána. Ellátogattam olyan emberekhez, akik ezt a fajtát tenyésztették, és néhány éven keresztül nyomon követték az eredményeket. Ezután vettem néhányat ezekből a madarakból, és megpróbáltam magam tenyészteni őket. Ezért merem kijelenteni, hogy amit állítok, az nem csupán szóbeszéd. Amikor ez a típusú madár először megjelent, az emberek összehordtak hetet-havat: a madarak gyönyörűek, de titkos készítményekkel kezelték őket, más fajokkal keresztezték őket, és hormonkezelést kaptak, és így tovább. De ami figyelemre méltó: mindezen megjegyzések ellenére mindenki meg akarta vásárolni ezeket a szárnyasokat. A vetítések szünetében a nézők odajöttek hozzám, és nagy pénzösszegeket ajánlottak fel, ha elárulom nekik annak titkát, hogy hogyan kell táplálni a madarakat, hogy ekkorák legyenek. Ki kellett őket ábrándítanom: az egyetlen titok a szelekció. A Long Feathered madarak szigorú tenyésztés eredményei. Mr. Jac de Jong homozigóta vad madarakat tenyésztett évtizedekig, rá úgy tekinthetünk, mint azon úttörők egyikére, akik megalkották ezt a formát a zöld madárban. Csak jóval később kombinálták más színvariációkkal a Long Feathered típust.

Gyakran hallott észrevétel, hogy egyes tenyésztők követelik a szelektált madarakat, de nekik mégsem sikerül soha akkora példányokat kitenyészteniük, úgyhogy a problémát valahol máshol kell keresni. A megállapítás érthető, de kérem, vegyük figyelembe a többi tényezőt is. Bizonyítható, hogy szelekciókkal körülbelül 20 generációt igényel olyan madarak kitenyésztése, melyek alig nagyobbak a standard méretnél. Ez a növekedés környezeti tényezőkkel, táplálékkal és a méretre való kizárólagos szelektálással, stb. elősegíthető. Nem szükséges más fajokat használni e cél érdekében. Csak rá kell nézni a kiállítási hullámos papagájra és összehasonlítani a vad típussal. A hullámosokat sosem keresztezték más fajokkal. Ugyanez igaz a zebrapintyre a sok más lehetséges példa mellett.

Szóval miért érünk el sikert egy kolóniában és miért nem egy másikban? Ha valaki önkéntelenül bizonyos jellemzőkre nézve szelektál, a génminta az egyedben megváltozik. Ez a változás végül a kolóniában vagy a törzsben jellemzővé válik. Vegyük az embereket: az egyik családban a családtagok magasak, a másikban alacsonyak és zömökek. A kínaiak általában véve alacsonyabbak a kaukázusi embereknél. Bizonyos betegségek tipikusak bizonyos családokban.

A madarak között alfajokat elkülönítéssel lehet létrehozni. Egy bizonyos számú egyedet elkülönítünk a fő populációtól, és a madarak e kisebb csoportjában bizonyos mértékű beltenyészet következtében bizonyos jellegzetességek rögzülnek. A tudósok ezért a Long Feathered rózsást recesszív alaknak tekintik más fajjal való keresztezés esetén.

Azon megint csak vitatkozhatnánk, hogy ezek a madarak nem fajtiszták, de az egyes egyedek génmintája alig különbözik a másikétól. A karmok színe genetikailag meghatározott, a szabadban való költés számukra adott vagy sem, a nagyságra vonatkozó gén vagy gének mégis jelen vannak. A fentieket a madár mind magában hordozza. Persze a környezeti tényezők is óriási szerepet játszanak: de egy madárnak adottsága lehet, hogy óriási példánnyá váljon. Ha rosszul táplálják, soha nem fogja elérni genetikailag lehetséges méretét.

Tehát elméletileg bárki kitenyészthet Long Feathered madarakat figyelembe véve azt a körülményt, hogy a nagyobb méretért felelős gének jelen vannak az alapállományban, és hogy a méretre való szelektálást sok éven keresztül végzi.

Kezdetben, amikor az emberek meglátták ezeket a szárnyasokat, meglepődtek. Honnan kerültek elő hirtelen? A válasz egyszerű: nem hirtelen kerültek elő, több mint 20 évi törzsfejlődés volt. Az első Long Feathered madarakat néhány évtizede mutatták be. Sokakat közülük kedvezőtlenül bíráltak el, mert a standard-hez képest túl nagyok voltak. Még az I.O.U. sem fogadta el őket kezdetben, csak manapság díjazzák.

Megjegyzendő, hogy a törzsfejlődés folytatódik. Már nem olyan látványosan, mint eleinte, de hatalmas különbség van, mondjuk az 5 évvel ezelőtti és a mai nagy példányok között. Egymás mellé tettünk néhány bajnokot, egyet 5 évvel korábbról, egyet napjainkból. Már van Long Feathered madarunk sima tollazattal is. De a fejlődésnek ára van. Néhány Long Feathered tojó terméketlen: a természetnek megvannak a maga határai. Ez megmutatkozik úgy a rózsásfejű törpepapagájokban, mint a hullámos papagájokban.

Személyes tapasztalat

Jómagam az első Long Feathered-öt 2 kisállat kereskedésben vásárolt példányból tenyészettem ki. Ezek a madarak valamivel pirosabb álarccal rendelkeztek, de szokványos méretűek voltak. A származásuknak utána járva bebizonyosodott, hogy Jac de Jong madarainak leszármazottjai. A tenyésztő eladta őket, mert „nem voltak jók”. Az első fészekaljban volt egy Long Feathered fióka, de sajnálatos módon néhány hónapos korában elpusztult. A második Long Feathered fióka a következő fészekaljból életben maradt. Ezután vásároltam egy félig Long Feathered madarat és a sajátommal párba állítottam. Attól a pártól kb. 10 Long Feathered madaram lett (egy a háromhoz arányban). A következő lépés a Long Feathered kombinálása volt standard rózsásfejű törpepapagájjal. 3 generáció után újra Long Feathered madarakat tenyésztettem, bár még mindig valamivel kisebbek voltak, mint az első tenyészpár utódai.

Mások és saját tapasztalataim bizonyítják, hogy a történetek, melyek csalásról és megtévesztésről szólnak, tudatlanságon és irigységen alapulnak. Sértő megjegyzéseik hallatán nem hinném, hogy ezeknek a hazudozóknak a leghalványabb fogalmuk lenne arról, hogy az első tenyésztők milyen nehézségekkel találkoztak.

A BVA kapcsolatban van más szervezetekkel. Tárgyalunk annak lehetőségéről, hogy külön osztályt hozzunk létre a normál és a Long Feathered rózsásfejű törpepapagájoknak. Azonban hol végződik a tökéletes (vad típusú) rózsásfejű és hol kezdődik a (hibás) Long Feathered rózsásfejű törpepapagáj? Ezt a végtelenségig fontolgathatjuk, de a standard ügyében végül dönteni kell. Ha már itt tartunk: a hullámos papagáj kiállítási standard-je az elmúlt 100 évben számtalanszor változott, mert a madarak, a színek és az ideális típus ki vannak téve az evolúciónak. Utóbbi abba az irányba halad, hogy a Long Feathered legyen a kiállítási rózsásfejű törpepapagáj. Tetszik, nem tetszik, a folyamatot senki nem állíthatja meg.

Mindezek nem jelentik automatikusan azt, hogy egy kiállításon mindegyik Long Feathered a legmagasabb kitüntetésben részesül. A BVA legutóbbi ülésén készült egy lista a hibákról, melyekkel gyakran találkozunk e madarak kapcsán, pl. laza tollazat, a szemek eltűnése a fej tollazata alatt, pikkelyes lábak, stb.

Tény, hogy a Long Feathered roseicollis befutott Hollandiában és Belgiumban. Pártolóik boldogok, ellentáboruk csalódott, de ők is próbálkoznak egy jövendőbeli bajnok kitenyésztésével. Ami nem olyan egyszerű. Az árak emelkednek, és évekig eltart, míg az ember létrehoz egy Long Feathered tenyészpárt.

Ha a Long Feathered roseicollis hibridizáció vagy mutáció által jött volna létre, én lennék az első, aki ezt hírül adná. Minden madarásznak joga van a pontos információkhoz. Talán úgy tűnik, hogy a Long Feathered rózsásfejűre úgy tekintenek, mint egy titokzatos állatra, mert kezdetben egyáltalán nem volt róla információnk. Amikor aztán néhány tenyésztő csalódott, mert drága pénzért vett madaraik nem hozták azonnal a vágyott eredményt, becsapva érezték magukat, és az ostobaságok terjesztése kezdetét vette. Csak a második generációban jelennek meg újra ennek a madárnak a legtökéletesebb minőségű példányai.

Még egyszer: sok rágalom merő tudatlanságon és gyakran irigységen alapszik. Még rosszabb, ha ezek közül némelyik nyilvánosságra kerül.

Úgy tűnik, még sokakban vannak kétségek. Remélem, a pontos felvilágosítással sikerült azokat eloszlatni. Nem áll szándékomban semmilyen szervezetet vagy személyt támadni, de ideje, hogy a Long Feathered roseicollis-t körülvevő luftballon kipukkadjon végre.             Myostatin lenne a katalizátora a “standard” madaraknak?

Megjelent: BVA magazine 01-10-2008
on-line: 11-11-2008

Írta: Dirk Van den Abeele


Ki ne ismerné a „hosszú tollú” vagy standard rózsásfejű törpepapagájokat? Általában ők a kiállítások győztesei. Kiemelkednek méretben és színben is a többi madár közül. Pont ezen okok miatt a legtöbb tenyésztő vágyai közt szerepelnek. Az eltérés a „normál” rózsásfejűhöz képest igen jelentős, a „hosszú tollúak” a szó szoros értelmében a „normál” madarak fölé tornyosulnak. E madarak 1992-ben történt első bemutatása a BVA kiállításon nem meglepő módon sok bizalmatlanságot, sugdolózást, vad feltételezéseket és kételkedést gerjesztett. A madárkedvelők általában igen konzervatívok, különösen olyan dolgokkal szemben, melyeket nem tudnak egyszerűen megmagyarázni. Ilyenkor általában előítélettel közelítenek az újhoz. Akik hozzájutottak „hosszú tollú” madarakhoz, és tenyésztették őket, boldogok voltak. Akiknek nem volt ilyen madaruk, óvatosan közelítették meg a témát.
E madarak Hollandiából származnak, Jac De Jong nevezhető az első tenyésztőjüknek. Rengeteg elképzelés létezik arról, hogy mi az oka e „hosszú tollú” típus kialakulásának. Feltételezték, hogy az Agapornis roseicollis catumbella alfajjal történt keresztezés, speciális táplálás, hormonok vagy a polyoma vírus játszott szerepet a létrejöttében. Jac de Jong mindig nyitott volt e kérdés megválaszolása tekintetében, és még ma is az: a legjobb fiatalok kiválasztása az alapja egy jó minőségű populáció lépésről lépésre történő kialakításának. Mivel e madarak ára elérhető volt, pár éven belül a legtöbb tenyészetből kiszorították a kisebb, „normál”, vad típusú madarakat. A régi ellenállás elhalt, és minden tenyésztő szerencsésnek tekinti magát, ha madarai „hosszú tollú” rózsásfejűek. Eleinte ez a típus csak a zöld madarak közt létezett, de később elérhető lett az összes mutáció esetében. A tenyésztők egyetértenek abban, hogy amennyiben hozzájutsz ehhez a „vérvonalhoz”, könnyű tenyészteni.

Azt a tényt, hogy egy faj egyedei hirtelen nagyobb méretben jelennek meg, nem csak az
Agapornis roseicollis esetében figyelték meg. Valószínűleg mindenki ismeri a hullámos papagájt (Melopsittacus undulatus). E faj esetében is két élesen elkülönülő típus ismert: a normál típus, ami megtalálható Ausztráliában az eredeti élőhelyen, és a nagy termetű típus, amit néha „angol” típusnak is hívnak, mert a nagy termetű madarakat először 1910 körül Angliában tenyésztették. A zebrapinty (Taeniopygia guttata) esetében is létezik egy nagy termetű változat.

E madarakat már sokféle néven emlegették: intenzív, hosszú tollú, az új típus, stb.
A leggyakoribb jelző a „hosszú tollú roseicollis”. Azonban, mivel e típusnak nem mindig van hosszú tolla, és a név félrevezető lehet a laikusok számára, néhány év óta, a nagy hullámosokhoz hasonlóan e madarakat standard típusú (ST) madaraknak nevezzük.

De a kérdés még mindig nyitott, hogy hogyan lehetséges, hogy egyes fajok egyedei hirtelen nagyobbak lesznek? Mindenki tudja, hogy a háziasított fajok a jobb táplálásnak és a szelekciónak köszönhetően nagyobbak lettek. De ez a változás miért következik be egyes fajoknál gyorsabban, másoknál lassabban? Generációkon keresztül tenyésztettük a nigrigenis és a personatus fajokat is, miért nem változott e fajok mérete olyan mértékben, mint ami a rózsásfejűeknél tapasztalható? Miért van az, hogy amennyiben a tenyésztést egy normál párral kezdjük, évekig tartó szelekció után sem kapunk olyan madarakat, mintha egy standard és egy normál madárból álló párral indulunk?
Ezen problémák együttesen utalnak arra, hogy a standard madarak fenotípusának genetikai oka van, vagy, ahogy az amatőrök mondanák: „Hozzá kell jutnod a vérvonalhoz!” Ami más szavakkal azt jelenti, hogy valamilyen mutáció vagy mutációk egyértelműen szerepet kell, hogy játsszon / játsszanak.

Még ma is sok kétely van az öröklődés menetével kapcsolatban, illetve, hogy mely gének lehetnek érintettek. Az tény, hogy amennyiben standard madarat párosítunk vad típusú, kisebb madárral, ha szerencsénk van, akkor két generáción belül születhetnek nagy, standard madaraink. Herman Henderickx-nek 1996-ban, a BVA-ban megjelent cikke volt az egyik első cikk e témában. E cikkben Herman leírta a saját tenyésztési tapasztalatait, amit szó szerint idézek: “Az öröklődéssel kapcsolatban: ez egy más téma! Egyesek szerint recesszív módon öröklődik, mások szerint köztes öröklődésű. Feltételezve, hogy egy hosszú tollú hímet (vagy tojót, ez mindegy) keresztezünk egy normál madárral, azt várhatjuk, hogy az összes madár fél hosszú tollú lesz. Azonban a valóságban ez nem így van. A madarak egy kis hányada normál lesz, ezek egyáltalán nem nagyobb madarak. A köztes típus esetében e madarakat néha hordozónak nevezik, látszik rajtuk a kissé nagyobb és laposabb fej, és a maszk melegebb színe. Ha két ilyen madarat párosítunk, akkor néhány pár esetében bármilyen utód előfordulhat: normál, félhosszú tollú, hosszú tollú, nagy madár kis fejjel, kis madár nagy fejjel, és végül egész kis madarak, amiket nem szabad továbbtenyészteni. Más párok esetében jobb minőségűek az utódok, és a kisméretű madarak aránya jóval kisebb. Véleményem szerint a legjobb fiatalokat a hosszú tollú X félhosszú tollú párosításból kaphatjuk, melyek segítségével érhetjük el, hogy a legnagyobb számú és legjobb minőségű hosszú tollú madarunk keljen.”

A saját tapasztalatom a Herman által leírtakhoz hasonló. Idézek egy cikkből, melyet 2000-ben írtam:

“Az első hosszú tollú madaraim két madártól származnak, melyeket egy kereskedésben vettem. A madarak maszkja kissé pirosabb volt, mint az a normál madarakra jellemző, azonban a méretük olyan volt, mint a normál madaraké. Amikor megvettem őket, kiderült, hogy Jac De Jong tenyészetéből származnak, aki bevitte őket a kereskedésbe, mert „nem voltak elég jók”. Az első fészekaljban egy hosszú tollú madár volt (egy a négyből), de sajnos ez pár hónap után elpusztult. Szerencsére a második fészekaljban is volt egy hosszú tollú madár (ismét egy a négyből), és ez életben maradt. Ezt követően vettem egy fél hosszú tollú madarat Herman Henderickx-től, és párba állítottam a madarammal. Eddig összesen 10 hosszú tollú madaram lett ettől a pártól (átlagosan három madárból egy lett hosszú tollú). Egy hosszú tollú madarat párba állítottam egy normál madárral is. A harmadik generációból születtek hosszú tollú madarak, habár ezek még mindig kisebbek, mint az első párosításból kelt madarak. Kijelenthetem, hogy még mindig lényeges a megfelelő szelekció.”

Ha összehasonlítanánk így 8 év után az akkori hosszú tollúnak tekintett madarakat a mostani nagyméretű madarakkal, akkor megállapíthatnánk, hogy a madarak a méretüket tekintve jelentősen fejlődtek. Ugyanúgy, ahogy a hullámosoknál, a méretkülönbség a normál és a standard típusú madarak közt az évek alatt egyre nagyobb lett.

Ezen tulajdonságok alapján azt gyaníthatjuk, hogy autoszómális recesszív tulajdonsággal állunk szemben. Mivel a madaraknak nem csak a mérete lett nagyobb, de a lábuk is vastagabb lett, és a színük is élénkebb, úgy döntöttünk, hogy több, mint valószínű, hogy több gén játszik szerepet ennek a fenotípusnak a létrejöttében, és a „több faktoros öröklődés” kifejezés használható rá. Ma már azonban vannak jelek, melyek alapján úgy gondolhatjuk, hogy a vastagabb láb és a nagyobb méret kialakulásáért ugyanaz a gén a felelős.


Myostatin
A myostatin nevű fehérje az izomszövet kialakulásában vesz részt. A myostatin szerepe, hogy egy bizonyos méretnél leállítsa az izom növekedését. Minél magasabb a myostatin koncentrációja a szervezetben, annál lassabb az izomszövet növekedése.

A myostatint és a fehérjét kódoló gént Alexandra McPherron és Se-Jin Lee fedezte fel 1997-ben. A kutatók inaktiválták a myostatin gént egerekben. Ennek következtében az egerek kétszer akkora izommennyiséget növesztettek, mint a normál egerek. Később az is kiderült, hogy ugyanez a gén felelős a „duplafarú” szarvasmarháért és juhért, melyeket évek óta tenyésztenek. Birkában ezt a mutációt “callipyge”-nek nevezik. Mivel a myostatin gén könnyen vizsgálható, hamarosan leírták különböző emlősökben, halakban és madarakban is.
Azt feltételezik, hogy ez a gén az evolúció során megmaradt a különböző fajokban, így emberben is. 2004-ben Németországban született egy fiú, aki jóval erősebb volt, mint kortársai. A vizsgálatok kimutatták, hogy ebben a fiúban mindkét kromoszómán mutálódott a myostatin gén. Az édesanyjáról, aki atléta volt, kiderült, hogy van egy hibás allélja. 2007-ben a gént kutyákban is leírták, whippet-ekben, ahol úgy tűnik, hogy a myostatin felelős azért, hogy egyes állatok sokkal izmosabbak, mint a többi kutya.

Ezek alapján úgy gondolják, hogy a myostatin mutációja szintén szerepet játszhat a standard hullámosok és rózsásfejű törpék kialakulásában!
A duplafarú szarvasmarhák vizsgálatából megtanultuk, hogy ha ilyen duplafarú szarvasmarhát normál állattal keresztezünk, akkor az F1 utódok izomzatának mérete mindig a két szülő izomzatának mérete között lesz.

A szituáció hasonló, mint amit a standard rózsásfejűeknél látunk: az F1 utódok párosításából az utódok 25%-a normál állat lesz, 50%-a köztes jellegű (az F1 utódokhoz hasonló) és körülbelül 25% „duplafarú” lesz. Minden egyes új generációnál az izom méret 10-30%-os növekedése figyelhető meg, mint ahogy ezt megfigyeltük a standard rózsásfejűeknél is.

Még érdekesebbé válik a dolog, ha tanulmányozzuk ezen állatok genomját. Ennek eredményeként láthatjuk, hogy a duplafarú szarvasmarháknál a gén penetrációja 95%. Egyszerűen szólva ez azt jelenti, hogy azon állatoknak, melyekben mindkét kromoszómán mutálódott a myostatin gén (homozigóták a mutációra nézve), körülbelül 5%-ának köztes méretű izomtömege van. Ez azt jelenti, hogy más gén is befolyásolja a jelleget, így ha a másik mutálódott faktor is jelen van, az befolyásolja a myostatin gén megjelenését.

Ha ezen ismeretek tükrében nézzük a standard rózsásfejű madarainkat, rájövünk, hogy a standard madár és egy normál madár keresztezésének eredménye hasonló, mint a kétszeres izomzatú szarvasmarhák esetében. Ha a standard rózsásfejűt másik mutációval kombináljuk, akkor a párosításból változó méretű madarakat kapunk, ugyanúgy, mint a szarvasmarháknál. Nemhez kötött mutációk tenyésztése standard háttéren sokkal egyszerűbb, mint az autoszómális mutációké, szóval a második mutáció itt is befolyásolja a standard típus megjelenését.

A standard hullámosoknál is hasonló a helyzet. Mr Jan Bouwmeester, elismert bíró és szenvedélyes hullámospapagáj-tenyésztő, 1978-ban szerezte be az első recesszív tarka madarát. Ezt akarta keresztezni standard hullámossal, és vizsgálni, hogy mennyi időbe telik, hogy újra standard méretű utódokat kapjon. A recesszív tarka madarat 1979-ben párba állította egy standard madárral. Az összes utód zöld/recesszív tarka lett, és a méretük csak minimálisan lett nagyobb, mint a normál madaraké. A groningeni Mr Sieb Harkema-nak hasonló párosítása volt ebben az időben. Mr Bouwmeester kapott ebből a párosításból tőle egy mályva sárga maszk/recesszív tarka tojót. Ennek a fiatalnak sem volt egyáltalán nagyobb a mérete a természetesnél. Mr Bouwmeester párba állította a kapott fiatal tojót egy saját hímjével, ami az ő saját, „speciális” párosításából származott. Elkezdett kialakítani egy vérvonalat – és szerencsénkre – részletes naplót vezetett. Így hálásan felhasználhatjuk az információkat. Körülbelül 9 generáció után születtek az első teljesen átlagos méretű recesszív tarka madarak. Csak a következő generációban születtek recesszív tarka madarak, melyek a méretüket tekintve csúcsminőségű madarak voltak. Fontos tudni, hogy ezek a recesszív tarka madarak mindig hordozó madaraktól születtek.

Mr Bouwmeester még a madarak koponya méretét is összehasonlította. Az elhullott madarakat felboncolta, és a koponyát részletesen elemezte. A mérések kimutatták, hogy a normál és a nagytestű madarak koponyamérete közt (csupasz csontszerkezet) alig volt 10% különbség. Ennek alapján Mr Bouwmeester megállapította, hogy a nagyobb fejméret valószínűleg a tollazat miatt alakul ki, illetve a tollak bőrbe ágyazottságának módja miatt. Az, hogy a tollak miért voltak másként beágyazva, nyilvánvalóvá vált: a koponyát borító izomtömeg méretének növekedése miatt a fej kerekebb lesz, és ennek eredményeként a toll természetesen másként áll ki a bőrből. Ezen adatok is mutatják, hogy valószínűleg a myostatin itt is szerepet játszik.

Az izomtömeg méretének növekedésére egy másik példa a lábvastagság megnövekedése a rózsásfejűeknél. A normál, vad típusú madarakat könnyen meg lehet gyűrűzni 4,5 mm vastag gyűrűvel, de a standard rózsásfejűeknél 5mm-es gyűrűt kell használni.

Természetesen az megválaszolatlan kérdés, hogy a tollak hossza is a myostatin miatt növekszik-e meg. Nem minden standard madárnak hosszabb a tolla, soknak teljesen normális a tollazata. Továbbá más fajoknál megfigyelhető, hogy előfordul a tollazat olyan megváltozása, mely nem köthető a nagyobb mérethez. Ezért úgy gondolom, hogy a különböző tollazattípusokat más mutációk hozzák létre.

Kérdés, hogy a myostatin járul-e hozzá, hogy időnként a standard madarak gyengébben szaporodnak. Én erre szintén azt válaszolnám, hogy nem. Szerintem ennek a gyakori beltenyésztés az oka. Sok tenyésztő évekig ugyanazt a vérvonalat tenyészti, vagy ugyanazoktól a tenyésztőktől vásárol új madarakat. Legtöbbször a madaraik rokon vérvonalakból származnak, ami beltenyésztést eredményez. A beltenyésztés eredménye, hogy rejtett hibák válhatnak láthatóvá: bizonyos tulajdonságok tekintetében a heterozigóta szülőknek homozigóta utódai lehetnek, ennek az összes következményével.



Irodalom

1. McPherron A. C., Lawler A. M., Lee S. J. (1997): Regulation of skeletal muscle mass in mice by a new TGF-beta superfamily member. - Nature 387: 83-90. PMID 9139826.

2. Z. Gu †, Y. Zhang †, P. Shi ‡, Y. P. Zhang ‡, D. Zhu † and H. Li : Comparison of avian myostatine genes. International society for animal genetics - Animal Genetics 35: 470

3. V. K. Saxena, P. Singh, A. B. Pramod, K. A. Aahmed, M. Saxena and R. V. Singh (2005): Analysis of Myostatin gene revealed, species specific sites in turkey and chicken - XVII th European Symposium on the Quality of Poultry Meat Doorwerth - Netherland, 23-26 May 2005

4. Rodgers B. D., Roalson E. H., Weber G. M., Roberts S. B., Goetz F. W. (2007): A proposed nomenclature consensus for the myostatin gene family. - Am J Physiol Endocrinol Metab 292(2): E371-2. PMID 17003236.

5. McPherron A., Lee S. (1997): Double muscling in cattle due to mutations in the myostatin gene. – Proc. Natl. Acad. Sci. USA 94 (23): 12457-61. PMID 9356471.